Álarc. Éjfekete, csillogó, tollakkal díszített. Eltakar. Megvéd.

Álarcosbálban érzi magát az ember tőle, elegáns, régi korok stílusát idéző ruhában. A férfiak hirtelen gálánsak lesznek, a nők szemérmesek és szégyenlősek, el nem engednék az álarcot, mintha mindörökké meg akarnák őrizni névtelenségüket. Tolongás, színes forgatag, elkap, magával ragad. Nekem jön valaki, bocsánatot kér és továbbmegy.

Kikeveredek a tömegből, és leülök a sarokban egy padra. Előveszem a legyezőt, igencsak melegem lett ennyi ember közt, pedig ma még nem is táncoltam. Az álarcot szorosan tartom. Közeledik felém valaki, egy férfi, ő is álarcot visel, mint mindenki a teremben. Meghajol, és felkér táncolni. Kecsesen emelkedem fel a padról, kezemet a titokzatos ismeretlenébe csúsztatom, s elkezdünk keringőzni.

A zene csodás, kiegyensúlyozott, komoly. Klasszikus, gyönyörű. Megnyugtató, és csodásan lehet rá táncolni.

Partnerem kifinomult, csodás ember lehet. Könnyedén lejtjük a táncot, megfelelő távolságra egymástól, és mégis elég közel. "Tisztára, mint a Rómeó és Júliában" - jut eszembe, de gyorsan el is hessegetem a gondolatot, már csak a megfogalmazása miatt is. Itt ma mindenki elegáns, mindenki arisztokrata.

Véget ér a tánc, a terem közepén a pódiumon helyet foglaló zenekar valami újba kezd, ez kicsit gyorsabb, vidámabb. Allegro vivace a játékmód, ez biztos. Szinte sajnálom őket, akik nem csatlakozhatnak a mi kis társaságunkhoz - de most veszem észre, hogy nekik is van álarcuk.

Észbe kapok, és elkezdek kisétálni a táncparkett közepéről, hisz illetlenség ott ácsorogni, miközben mindenki mulat.

De nem érhetek el a terem széléig, egy úriember előttem terem, majd miután felkért, finoman húz a parkettre. Jól érzem magam, tetszik ez a bál.

Aztán hirtelen megszólal. A hangja olyan ismerős... hisz ez a szomszédom! Az a szemét, akinek a kutyája állandóan átjár a kertembe elvégezni a dolgát. Hogy az a ...!

Körbenézek, és bosszankodva veszem észre, hogy szinte mindenki ismerős. Az exbarát, a főnök, az anyós, a tanár, aki kettest adott tizedikben... Hirtelen lehull mindenkiről az álarc, s ott állunk értetlenül. A zenekar és a csodás ruhák eltűnnek, újra hétköznapi emberek vagyunk.

Egy-egy csalódott vagy bosszús pillantás, majd mindenki szitkozódva megy tovább élni az életét, és igyekszik elfelejteni, hogy az ellensége is csak ember.