Éles vonatfütty hasít keresztül a levegőn, s s ezzel egy időben sűrűn gomolygó, piszkosszürke füst száll komótosan az ég felé, hogy ott végképp semmivé váljon. A régimódi mozdony indulásra kész - már nincs sok időm.

Elgondolkozva meredek magam elé, de igazából semmi nem jut eszembe. Túl fontos minden itt töltött pillanat... csak ki akarom élvezni minden másodpercét.

Lassan megelevenedik a peron: emberek szállingóznak, ki egyedül, ki egész családjával vonul, halkan suttogott jókívánságok, búcsú-ölelések és csókok, néhány könnycsepp is legördül az arcokon, előkerülnek a fehér zsebkendők, készenlétbe helyezik a súlyos bőröndöket, hogy akármelyik pillanatban fel lehessen kapni őket és a vonathoz vinni - hisz már nincs sok idő az indulásig...

Furcsa érzés így kívülről szemlélni az egészet, ahogy két szerelmes szenvedélyes, elkeseredett csókban forr össze, s csak még egy pillanatért, még egy percért könyörögnek, amit együtt tölthetnek, hisz elszakítja egymástól hosszú időre őket a sors... Negyvenes évei elején járó asszony szorít meg egy fonnyadt, öreg kezet, mire annak gazdája keserves sírásban tör ki: anya és lánya búcsúznak egymástól, és remélik, minél előbb viszontláthatják egymást, nem olyan szerencsétlen körülmények közt, mint legutóbb... hisz most temettek el egy mindkettőjük számára fontos embert.

Emberek, életek, sorsok, érzelmek, vágyak, félelmek, szinte kavarognak a peronon, s szinte megfullasztanak: nekem miért nem jutott egyikből sem? Miért vagyok régóta ilyen üres és elkeseredett?

Újabb vonatfütty... már tényleg indulnom kellene. De nem... csak még egy percet! Hisz fontos ez nekem... és... én ezt nem akarom! Szeretnék elfutni, csak rohanni és rohanni, de tudom, így semmit nem úszok meg, semmi nem lesz jobb. Ennek így kell lennie - nem szenvedek tovább.

Még több és több ember... még több és több érzés... Nem bírom én ezt! Igen, az elhatározás már a végső. Csak indulhatnék már.

Vonatfütty... de ez már az utolsó, hallom a mozdony zakatolását. Egyenletes, megnyugtató... Lepillantok magam mellé, keresem a csomagomat, s épp kétségbe esnék, mikor eszembe jut: nincsenek... Ahová készülök, semmi szükség rá.

Tolonganak az emberek, mindenki ülőhelyre vágyik, s én jókislány módjára mindenkit magam elé engedek. Látva a kisírt szemeket, és az azokhoz tartozó, mosolygó embereket, akik már a legközelebbi viszontlátásra gondolnak, arcomon legördül egy könnycsepp. Hát tényleg akarom ezt? Nem, nem bizonytalanodhatok el újra, a múltkor sem volt jó vége. Indulás.

Menj. Csak előre, nem nézni sehová.

Halk búcsú az otthontól. Már záporoznak a könnyeim.

A vonat elindul, én pedig kilépek elé.

Írok egy kritikát!