Fájdalom. Mást már nem érzek egy ideje, csak fájdalmat. Mérhetetlen, szűnni nem akaró fájdalmat.

És a legrosszabb, hogy ez nem csupán fizikai. A lelkemet is gyötri, mintha a pokol tüzében égnék, igaz, az a jól megérdemelt helyem. Hogy tehette velem? Szerettem őt! Gyereket várok tőle! Ezt mind semmibe veszi?! Mocskos mugli! Aljas, szemétre való söpredék! És mégsem tudom gyűlölni...

Fájdalom. Minden mást eltakar az érzés. Hamarosan világrahozom az Ő gyerekét, és nem tudom mi lesz. Vissza nem mehetek, a múltam elutasít. Apám megölne a nyaklánc miatt, és persze mert nem vártam úgy, mint egy őt mindenben kiszolgáló, mocskos kis házimanó. Nem, fölöttem többé nem zsarnokoskodik!

Fáj. Kínzóan fáj, nem is tudom hogy bírom ki. Szeretnék elájulni, hogy vége legyen, rosszabb, mintha egy egész sereg mondaná ki rám a Cruciatust.

Fáj, vég nélkül, halálosan fáj. De ez már más, már nincs erőm gyűlölni, sem szeretni Őt, nincs erőm mozogni, levegőt venni... De muszáj! Muszáj elvonszolnom magam innen! Az életösztön kipusztíthatatlan, bármit is akar a lélek. Talán.... talán sikerül... hamarosan itt az én időm... és a fiamé is...

Sikerült! Megkönnyebültem, a nehezén túlvagyok. Lerogyok a lépcsőre. Előttem a reményeket adó ajtó... Már csak a kopogtatót kéne elérnem, de tudom, nem sikerülhet. Én ostoba! Hát mire való a mágia?! Előráncigálom a pálcámat. Mennyi mindenen segített végig... ám az utóbbi időben elhagyott az erőmmel együtt. Muszáj, muszáj sikerülnie!

Muszáj! Nem szabad feladni... soha... Egy pillanatra sötétség lep el, s én belesüllyedek. Milyen csodás érzés! Semmit nem látni, hallani, nincs fájdalom... Nincs semmi... nem létezem én sem... de ekkor valami kizökkent.

 Az ajtóban egy középmagas, vörösesbarna hajú, szegényes, de makulátlanul tiszta öltözékű nő állt. Hiába, Mellette a reflexek felerősödtek bennem, így ilyen állapotban is egy pillanat alatt zsebembe süllyesztem a pálcámat.

-Hölgyem! Segíthetek? - hallatszik a halk, nyugodt kérdés.

Vizslató tekintetet érzek magamon, próbálok visszanézni, a szemeimmel jelezni. De nem sikerül.

Ó, bár lenne erőm válaszolni... de szerencsére nem is kell. Idejön hozzám... észrevette az állapotomat. Bekiabál a házba, segítséget hív. Már nincs sok időm...

Pár másodperc múlva további nők érkeznek. Az öltözék hasonló, fogalmam nincs hova kerülhettem... Betámogatnak. A fájdalom nem szűnt meg, csak egy leheletnyit enyhült. Hamarosan vége...

Felérünk a lépcső tetejére. Az egyik asszony elenged, kitár egy ajtót. Nem látok semmit, sötétség borul rám újból. A testem elnehezül, én pedig élvezem a helyzetet, amíg lehet.

De nem tart sokáig. Újabb elviselhetetlen fájdalom, s úgy érzem, jobb lenne a halál is. Nem érdekel senki és semmi.
Lefektetnek egy ágyra. Elkezdődik... Kínok és kínok, nincs erőm sikítani sem. Hosszú, hosszú szenvedés... De nemsokára vége, a kezembe adják a babát. Egészséges, erős kisfiú. Méltóságos, még újszülöttnek is. Nem sír.

Pár perc pihenő. Kifújom magam, a fájdalom mély nyomot hagyott bennem. Az egyik nő idehajol. A homloka izzadt.

-Asszonyom! Mi legyen a gyermek neve?

Ez eddig eszembe se jutott. Vajon hogy nevezzem el? Már tudom. Maradjon meg valami a családjából legalább... Én már úgyis meghalok. Vagy így, vagy úgy.

-Tom az... apja, Rowle... a nagyapja....után. És.... a neve... Denem. Remélem.... az apjára hasonlít majd...

Sötétség. A fájdalom megszűnt. Tudom, a halál jön. Beletörődéssel fogadom. Ha meg kell halnom, hát legyen. De csalódás... a fájdalom visszatér, egy suttogó hang hozott vissza az életbe. Ó, hogy gyűlölöm a hang gazdáját! Meg akarok halni! Azt akarom, hogy vége legyen! Miért ilyen könyörtelen az élet?!

-Anyuka... egy kicsit magára hagyjuk...pihenje ki magát. Szüksége van rá.

Menjetek csak. Így egyszerűbb lesz. Ajtócsukódás. A szememet már nem bírom felnyitni. Lassú, nehézkes mozdulatokkal előszedem a pálcámat, remélem ehhez van bennem erő... már nagyon itt akarom hagyni ezt a világot. A múltam kirekesztett, a jelenben nem élhetek. Jövőm nincs. Hát legyen így vége. Mardekár leszármazottja nem halhat meg egy mugli házban, hogy a szülés, a saját gyermeke ragadta el... inkább önkezemmel vetek véget ennek a korcs, irtózatos életnek. Gyűlölöm a világot.

A torkomhoz nyomom a pálcát. Csak legyen elég erőm... mást már nem kívánok. Halk, suttogott szavak, és a remény, hogy sikerül. Ha nem, hát úgy is jó. Más módja is van a halálnak. Minél előbb legyek túl rajta. Összeszedem minden erőmet, és kipréselem ajkaimon a leküzdhetetlen átok szavait.

-Avada... Kedavra.

A jóleső sötét megint elborít. Zöld villanás, és vége. Merope Gaunt örökre távozott az életből.

Írok véleményt!